A temetők hangulatát általában a bánat, a szomorúság és a könnyek jellemzik, hiszen ide kísérjük ki eltávozott szeretteinket, velük együtt a szívünk egy darabját is eltemetjük, és nagy-nagy fájdalommal távozunk onnan. A vidámság eszünkbe sem jut, csak keserves könnyeinket hullajtjuk, hiszen ott kell hagynunk valakit, aki mind ez ideig életünk része volt.

Van viszont egy vidám temető a Máramaros megyei Szaploncán, amely az idők során UNESCO-védelem alá került. 1935 óta kezdtek elszaporodni a temetőben a fából készült, faragott, olajfestékkel és verses felirattal díszített fejfák egy helyi fafaragó mester, Stan Ion Patras kezdeményezésére. Attól az évtől kezdődik a páratlan falukrónika folyamatos bővítése, ma pedig már több mint 800 fakeresztről olvasható le az alattuk nyugvók élettörténetének tréfás leírása.

Egyik ilyen érdekes leírás a következő: „Nyugszom én idelenn, Tarasan Ioana a nevem, Méhesemtől búcsúzok, Hol vannak a szép napok? Én emberem, jó uram, A helyed mellettem van, És ha meg találnál halni, Ide jössz majd mellém hálni. De azért nem kell sietni, Van még időd porrá lenni.” Lényegében, a vidámság a verssorokból, illetve a sajátos életszemléletből árad, ugyanis bárkiről legyen is szó, a fafaragó mester lezárt életutat állít tanulságul az élők számára.

A sorok mindegyike egyetlen üzenetet hordoz, mégpedig azt, hogy bárhogyan élünk, bármit teszünk az életben, egy a sorsunk, az, hogy a keresztünk alá feküdjünk és ott békésen pihenjünk. Az elhunytak hozzátartozóinak szívét a fájdalom tölti be, amikor kilátogatnak szerettük sírjához, az viszont biztos, hogy jóleső érzés tölti el lelküket, látván a rengeteg látogatót a temetőben.