Gyakran hallani, hogy az idő minden fájdalmat begyógyít. Ezt csak akkor tudjuk megcáfolni, amikor elveszítünk egy olyan személyt, akinek hiányát minden egyes napon fájdalmasan érezzük. Persze, egy idő után megtanulunk ezzel a hiányérzettel élni, azonban nincs nap, amikor ne gondolnánk az eltávozott Édesanyára, ne fájna az, ha az utcán látunk egy leányt, aki az édesanyjával meghitten beszélget, sétál, és tudjuk, hogy ez nekünk már soha nem adatik meg.

Amikor gondokkal küszködünk, és azzal szembesülünk, hogy Ő már nem segíthet kedves szavaival, megértésével, tanácsaival. Nincsen már, akinek könnybe lábadjon a szeme, ha azt látja, hogy szomorúak vagyunk, hiszen neki szinte jobban fájt a gyermeke fájdalma, mint a lányának.

Üres a szülői ház, soha többé nem lesz már vidámság benne, nem lesznek nagy beszélgetések, azoknak a finom ételeknek az íze is már csak az emlékeinkben él, melyekkel a drága Édesanya várt minket. Hogy mennyit dolgozhatott ezekkel a finomságokkal, csak akkor érezzük, mikor megpróbáljuk elkészíteni azokat… S némán kezünkbe vesszük az Ő kedvenc tárgyait, a kis terítőket, melyeket saját kezűleg hímzett ki, a fényképeket nézegetjük, gondolatban felidézzük a szép emlékeket, és közben majdnem megszakad a szívünk…

Kilátogatunk Hozzá, a temetőbe, és alig tudjuk elhinni, hogy már egy éve takarja Őt a sírhalom… És azt is, hogy most már csak virágot, koszorút vihetünk Neki. Bár azt olvassuk, hogy „Az Édesanyák nem halnak meg, csak fáradt szívük pihenni tér…”, mégis annyira fáj, marcangol a hiánya, és valószínűleg életünk végéig így lesz…