Amikor bekövetkezik a talán legrosszabb, ami történhet velünk, azaz elveszítjük valamelyik szülőnket, először tisztességesen eltemetjük Őt, majd telnek-múlnak a napok, hetek, hónapok, és mintha csak azt várnánk vagy remélnénk, hogy egyszer vége lesz ennek a rémálomnak. De sajnos, ennek már sohasem lesz vége, és egyszer csak rádöbbenünk a szomorú valóságra, hogy már egy éve nincsen közöttünk kedves lénye.

Nem viccelődik már velünk többé a páratlan humorú, mindig jó kedélyű Édesapa, aki valami csoda folytán mindig megérezte, hogy meg fogjuk látogatni, és már a kapuban várt minket. Persze, mire kiszálltunk a kocsiból, már elhangzott a szájából egy-két vicces beszólás, így mi már nevetve szálltunk ki a gépkocsiból.

Aztán az együtt töltött idő alatt sokat nevettünk, finomakat ettünk, beszélgettünk, boldogan mutatta a szépen gondozott kertjét, ragyogó szemmel hozta nekünk a finom gyümölcsöt, büszkén mutatta a rózsáit, mondván: „Nézd, milyen gyönyörű, nagy rózsák ezek!” Amikor hazafelé készülődtünk, szeretettel figyelmeztetett, hogy ezt vagy azt itt ne felejtsétek, mert a városban úgyse kaptok ilyet! Utolsó percben vágott egy csokor rózsát, hogy azt is hozzuk, hiszen ez nagyon szép, és különben is, kizárólag csak a lánya számára volt hajlandó levágni a rózsákat.

És egyszer csak mindennek vége lett, elvesztette a küzdelmet a betegséggel szemben, és eltávozott. Már egy éve… Fájdalmunkban megemlékező gyászjelentést teszünk az újságba, kimegyünk a sírjához, most már a rózsáit oda hordjuk, és csak mérhetetlen szomorúsággal nézzük a néma sírját, a nevét a fejfán, és bármit megadnánk, ha csak még egy szót szólna hozzánk…