Számtalan magyar családban, ha nem is mindegyikben, van olyan családtag, aki a keresztségben a csodálatos Erzsébet nevet kapta. Manapság már sajnos egyre kevesebb újszülött kislány kapja ezt a gyönyörű, ősi nevet, így az Erzsébetek napjainkban édesanyák, nagymamák. Ők azok, akik összetartják a családot, és pontosan tudják, hogy a névnapjukon az egész família fel fogja köszönteni őket, így rengeteg munkával, de boldogan készítik el a sok finomságot, amivel várják szeretteiket ezen a jeles napon.

Aztán a szépen, gazdagon megterített asztal körül a család minden tagja pompásan érzi magát, nagyokat beszélgetnek, nevetnek. Annyi virágcsokrot kap ilyenkor az ünnepelt, hogy alig van annyi váza a lakásban, hogy mindegyiket vízbe tehesse.

Szerencsére, fényképek is készülnek az ilyen alkalmakkor, melyeket a drága édesanya, nagymama évekig nagy becsben tart, boldogan, nosztalgiázva nézeget, a papával felidézik a régi Erzsébet-estéket, amikor még talán villany sem volt, hanem petróleumlámpa fényénél tartották, pogácsa, kalács, néhány kancsó bor elfogyasztásával ünnepelték meg. Azok voltak csak a szép napok! – sóhajtanak fel ilyenkor. Persze, hiszen ők akkor voltak fiatalok, az ifjúságukat idézik fel ilyenkor, ami mindenki számára szép.

És egyszer eljön az idő, amikor az Erzsébet-napot nem a meleg lakásban, a terített asztal körül üljük meg, hanem a temetőbe viszünk egy csokor virágot annak az asszonynak a sírjára, aki életet adott nekünk. Szomorúan állunk, néha leguggolunk, hogy közelebb lehessünk Hozzá, és csak suttogjuk, vagy talán csak gondolatban köszöntjük Őt, hogy ezzel se zavarjuk meg nyugalmát. És az Erzsébet-nap már nem az örömöt jelenti, csak a végtelen szomorúságot…