Hála Istennek, vannak olyan idős emberek közöttünk, akik rászánják magukat arra, hogy megírják életük történetét. Mint mondani szokták, minden ember élete egy regény, és bizony a nagyszüleink olyan időket is megéltek, amelyeket nekünk csak a történelemórákon tanítottak, ha tanítottak. Érdekesebbnél érdekesebb történetek szerepelnek ezekben a néha már kicsit reszkető, kidolgozott öreg kezekkel megírt kéziratokban, és minden egyes bennük található betűnek igazságalapja van.

Aztán, ha egy kicsi buzdítást is kapnak, akkor elgondolkodnak azon, hogy talán ki kellene adni nyomtatásban a kéziratukat, hiszen érdekes kortörténet születik ily módon. Sokan, rendkívül szerényen azt kérdezik, hogy: „az én irományomat valóban érdemes kiadni?” Miközben olyan értékes, szépen megfogalmazott munkát tartanak a kezükben, amely egyszerűen csodálatra méltó.

És természetesen, érdemes kiadni, sőt, szinte vétek volna nem megtenni! Majd a következő kérdés az, hogy kinek fogom eladni vagy odaajándékozni, hiszen valószínűleg senkit sem fog érdekelni, hogy nekem milyen emlékeim vannak, miket firkáltam a hosszú évek során? Oh, pedig dehogynem! Ilyenkor a családtagoknak ajándékoznak egy-egy példányt a szerzők, szerényen, szinte félve, de nagy örömmel, büszkeséggel és a szívük mélyén kíváncsian várva a kritikákat. Majd a távolabbi rokonok is kapnak, az ismerősök, a falubeliek, akik nagy érdeklődéssel olvassák el a könyvet és ajánlják a szerzővel közös ismerősöknek.

De maga a szerző is, amikor először a kezébe veszi a saját könyvét, akkor érzi igazán azt a semmihez nem hasonlítható csodálatos érzést, ami abból fakad, hogy lám, a gondolatai, az élettörténete nyomtatásban megjelent, és valószínűleg sokan el is fogják azt olvasni, az unokáik pedig akkor is lapozhatják, ha a nagyszülő már csak az emlékeikben fog élni.